Bianco, Mannini, Mazzanti: A klasszicizmustól a realizmusig

Új, olvasatlan példány. Személyes átvétel Budapesten vagy csomagküldés. Igény esetén több állapotfotót is készítek.
Kiadás éve: 2008.
Terjedelem: 360 oldal.
Ismertető
A "császári" szigor és józanság eszménye, a klasszicista művészetfelfogás két alappillére, kiváltképp hasznosnak bizonyult Napóleon csillagának felemelkedéséhez. Az alacsony növésű francia tábornok, aki néhány év leforgása alatt a franciák császára lett, David és Canova nagyságrendű művészekben találta meg saját képmásainak, hőstetteinek, mítoszainak és családjának nem mindennapi megjelenítőit. Napóleon megnyitotta a Louvre-t, és a csapatai által meghódított Európában rangos képtárakat alapított, nemkülönben akadémiákat, amelyekben a klasszicizmus kultuszát ápolták, s ahol terjedt a napóleoni korszak stílusa, amit empire-nak nevezünk. A császári emelkedettség hatotta át az építőművészetet, mindenekelőtt az urbanisztikát: egész városok, mint például Milánó, új arculatát alakították ki az akadémiák építészei. Mindemellett már mutatkozott elégedetlenség is a fagyos hivatalossággal, a csiszolt felületű márványokkal, a korinthoszi oszlopokkal, a festményeken újra megjelenő olimposzi istenekkel szemben. Az egyén, a természetközeliség, az igazabb és elevenebb történelem hallatta hangját. A valóság iránti igény, a középkor ködös vonzereje, az egzotikum mind olyan témák, amelyeket a klasszicista és akadémikus érzékelés mintha a legcsekélyebb mértékben sem venne figyelembe. Napóleon bukása után ugyanakkor mind sürgetőbben jelentkeztek, s az érzékenyebb, a jövőbe tekinteni képes művészek közül mind többen vallották őket magukénak. Spanyolországban Goya, Németországban Caspar David Friedrich, Angliában Turner, Franciaországban pedig a nagy hármas: Ingres, Géricault és Delacroix Európában ők mind az új romantikus érzékenység terjesztői voltak. Más művészek annak érezték szükségét, hogy elhagyják az akadémiák előadótermeit, s közvetlenül megmártózzanak a természetben (például Corot); megint mások a középkori történelemben keresték ihletforrásukat (gondoljunk az olasz Francesco Hayezra), végül akadnak, akik úgy vélték, hogy a mindennapi élet, a munka ethosza, a társadalombírálat alkotja azokat a témákat, amelyek a leginkább érdemesek arra, hogy a művészetek megragadják őket.